Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


Valós tapasztalatok a B17-ről-

MARGARET DEGRIO
Margaret DeGrio, a kaliforniai Siera megyebeli körzeti felügyelő feleségének esete:
Miután kétszer is megműtötték, de a rák tovább terjedt a szervezetében, három orvos is azt mondta neki, hogy reménytelen, és a modern orvostudomány többet nem tehet az életéért. Mike Degrio azonban olvasott a laetrilről, és úgy döntött, Mexikóba viszi a feleségét a terápiára. 
"Azonnal javulni kezdettaz állapota, majd amikor négy hónapos intenzív kezelés után visszament észak-karolinaiotthonába, az eredeti ráknak már csak kisebb tünetei voltak. Daganatainak váratlan eltűnését amerikai orvosa megerősítette, bár megmagyarázni nem tudta."
Azonban nem sokkal később Mrs. DeGrio elkapott egy súlyos légúti fertőzést, és tüdőgyulladását egy San Franciscó-i kórházban kezelték. Több, mint háromhetes ott-tartózkodása alatt az orvosok és a kórház személyzete nem engedte, hogy szedje a szinten tartáshoz szükséges laetrilt, mivel attól tartottak, hogy az a kaliforniai orvosi törvényekbe ütközik. Így a szervezete nem kapta meg a szükséges fenntartó dózist a kritikus gyógyulási időszakban. Mrs. DeGrio 1963. októben17.-ének éjszakáján hunyt el, rákban.
 
DALE DANNER
1972-ben a kaliforniai Santa Paulában élő dr. Dale Danner lábbetegség-szakorvost a jobb lábában érzett erős fájdalom és köhögés kínozta. A röntgen mindkét tüdőfélben rákot és a lábban súlyos áttétes daganatokat mutatott. A rákot nem lehetett műteni, és ellenállónak bizonyult a sugárterápiával szemben. A prognózis szerint a betegség gyógyíthatatlan és végzetes volt. 
Anyja kérlelésére dr. Danner beleegyezett a laetril kipróbálásába, bár nem bízott benne. Korábban már beszerzett egy nagyobb mennyiséget Mexikóban, az anyja kedvéért. Az orvosi szaklapokban olvasott cikkek alapján meg volt győződve arról, hogy az egész csalás. Lehet, hogy veszélyes is - gondolta, mivel a szakirodalom említette, hogy ciánt tartalmaz. 
Néhány héttel később a fájdalom és a köhögés már olyan erős volt, hogy bármennyi gyógyszert vett is be, nem bírta elviselni. Ekkor járni már nem tudott, csak négykézláb kúszott a földön, három napja nem aludt, ezért csüggedt volt és kétségbeesett. Az álmatlanságtól, a gyógyszerektől és a fájdalomtól kábán végül a laetrilhez fordult.
Azt remélve, hogy végre elalszik, közvetlenül egy verőérbe fecskendezett be magának egy nagy adag laetrilt. Mielőtt elvesztette volna az eszméletét, dr. Danner legalább tíz, de lehet, hogy húsz napi dózist adott be magának egyszerre. 
Amikor harminchat órával később felébredt, meglepve tapasztalta, hogy életben van, sőt a köhögés és a fájdalom jelentősen csökkent. Visszatért az étvágya, és jobban érezte magát, mint hónapok óta bármikor. Kelletlenül elismerte, hogy a laetril hat. Újabb készletet vásárolt, és kisebb adagokkal megkezdte a szokásos kezelést. Három hónappal később már újra dolgozott.
 
WILLIAM SYKES
1975 őszén a floridai Tampában élő William Sykesnél nyiroksejt-leukémia, valamint lép- és májrák alakult ki. Miután eltávolították a lépét, orvosai azt mondták, hogy legfeljebb néhány hónapja van hátra. 
A kemoterápiát javasolták neki - csak azzal a céllal, hogy meghosszabbítsák az életét néhány héttel -, de Mr. Sykes inkább a laetrilt választotta A saját szavaival így ír a történtekről:
"Amikor néhány héttel később elmentünk az orvoshoz, elmagyarázta, hogy miért és milyen módon segít a laetril sok rákos betegen, majd a következő három hétre napi 30 köbcentiméter laetril intravénás bevitelét javasolta. Enzimeket is adott, és felírt egy táplálék-kiegészítőkkel támogatott diétát.
Néhány nappal később már jobban voltam, de a harmadik találkozásunk alkalmával a doktor azt mondta, abba kell hagynia a kezelésemet. Azt mondták, visszavonják az engedélyét, ha továbbra is laetrilt használ. Megmutatta a feleségemnek, hogyan adja be a laetrilt, eladta nekünk a maradék készlatét, és adott egy címet, ahol még lehetett szerezni. 
A következő héten folytattam a kúrát, és minden nap egyre jobban lettem. Egy napon felhívott egy orvos Ann Arborból, hogy miért nem mentem vissza kemoterápiára. Azt mondta, >orosz rulettet< játszok az életemmel. Végül rávett, hogy menjek vissza kemoterápiára, így elmentem Ann Arborba, és megkezdték a kezelésemet. Minden nap rosszabbul lettem. A szemem égett, a gyomromba mintha izzó parazsat tettek volna. Néhány nap elteltével annyira rosszul voltam, hogy alig bírtam kimászni az ágyból... A >gyógyszer< többet ártott, mint a betegség! Már nem bírtam tovább, úgyhogy abbahagytam a kemoterápiát, visszatértem a laetrilre és a táplálék-kiegészítőkre, és hamarosan jobban éreztem magam. Ez alkalommal tovább tartott, mert nemcsak a rákkal kellett megküzdenem, hanem a kemoterápiával is...
Nem sokkal később már ismét meg tudtam csinálni a fekvőtámaszaimat és a többi gyakorlatot, és nem fulladtam ki tőlük. Most 75 éves vagyok (20 év telt el azóta, hogy azt mondták, már csak néhány hetem van hátra), de még mindig heti kétszer teniszezek. "
A szerzőhöz írt, 1996. június 19.-i keltű levelében Mrs. Hazel Sykes az alábbiakkal egészítette ki férje történetét:
"Miután Bill legyőzte a rákot, egy orvos kereste fel. (Ez az orvos egy jól ismert kórházban foglalkozott kemoterápiával.) Tudni akarta, hogy Bill hogyan győzte le a rákot, mert a felesége is rákos lett. Bill azt mondta: >miért nem kezeli kemoterápiával!< Azt felelte: >Soha nem kezelném a családomat vagy barátaimat kemoterápiával!< Nem ő volt az egyetlen doktor, aki felkereste Billt a gyógyulás kulcsával kapcsolatban.